Vissza a főoldalra
 
     
Kik vagyunk?ProgramunkCsatlakozz!AktualitásokMagazinKapcsolat
Történelem
Művészet
Sport
Recepttár
Elbeszélések
Mesék
Versek
Kisfilmek
 
 
Árpád király három ikerfia
2010.04.07. A A A
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király meg egy öreg királyné. Már százévesek is elmúltak, gyermekkel azonban nem áldotta meg őket az ég. Azt mondja egyszer az öreg Árpád király a feleségének: - Kilencvenkilenc országunk van: ha meghalunk, a kilencvenkilenc ország kire marad? - Ezért ne fájjon a fejed! - felelte a királyné. - Sok derék, becsületes legény akad ebben az országban, lesz kire hagyjuk!

Ahogy ezt kimondta, hirtelen nagy fáradtság fogta el, lefeküdt az ágyba, és csodák csodája, három ikerfiacskája született. Mind a három egy-egy labdával jött a világra. Az egyik gyermek tiszta gyémánt, a másik tiszta arany, a harmadik pedig tiszta ezüst volt. De gyémánt, arany, ezüst volt kinek-kinek a labdája is. Az öreg király alig tudott megszólalni boldogságában:
- Szívem szép szerelme, áldott legyen az Isten akarata, de én még soha nem láttam ilyen csodát, pedig százévesnél is vénebb vagyok!
Még jobban elcsodálkozott, amikor az ikerfiak, alighogy megszülettek, mindjárt szaladgálni kezdtek a palotában, s játszadoztak három gyönyörű szép labdájukkal. A király alig győzött eleget gyönyörködni játékukban, majd így szólt feleségéhez:
- Szívem szép szerelme, ezt a csodát ki kell hirdetnem királyoknak, hercegeknek és báróknak, hogy mind jöjjenek el, és nézzék meg az én szépséges fiacskáimat!
Hallották ezt a szépséges gyermekek is, s egyikük megszólalt:
- Ugyan, kedves édesapánk! Nemhiába, hogy százéves, mert lám csak, az esze is meggyöngült. Hát állatok vagyunk mi, hogy bámuljanak és csodálkozzanak rajtunk?
Alighogy ezt kimondta, a három fiú úgy eltűnt a palotából, mint a kámfor, egyenest Alsó-Indiába! Mikor már tizenhét esztendőt töltöttek Alsó-Indiában, s megtanultak egyet-mást az élet csavarosságából, az alsó-indiai postás angyal elé álltak.
- Kedves postás angyal - kérték -, fend ki a szárnyadat, repülj azonnal édes király apánkhoz, s mondd meg neki, már ne búsuljon tovább, mert holnap, tizenhét év után, otthon lesznek a gyermekei!
A postás angyal azonnal útnak indult, és jelentette az öreg királynak, mit üzentek gyermekei. Reggelre aztán, hogy, hogy nem, otthon is teremtek.
- Szerencsés jó napot, édesapánk! - köszöntötték.
- Szerencsés jó napot nektek is, kedves gyermekeim! Megjöttetek?
- Megjöttünk, édesapánk.
No, erre a nagy örömre csaptak is nagy vigasságot! Mulatozás közben az öreg király egyik szeme sírt, a másik nevetett. Észrevette ezt az ezüstgyermek, Mihály.
- Kedves atyám - mondta -, mióta hazajöttünk, és örömünkben mulatozunk, nem a mulatást figyelem, hanem azt, hogy kedves édesapám egyik szeme sír, a másik meg nevet! Megkérdezném, engedelmével, miért van ez így?
- Elsorolnám én neked meg nem is - mondta az öreg király -, mert nagy az én bajom, s úgysem tudnál rajtam segíteni.
- Látom, nem is tudja, kedves édesapám, milyen nagy erővel vagyok én megáldva! Mondja csak el a baját, hátha tudnék segíteni.
- Hát, ha mindenképpen tudni akarod, elmondom - kezdte az apja. - A szomszédos országban lakik egy király, a neve: Ördöngös. Régi ellenségem, és mindenáron el akar pusztítani. Ezért sírok és búsulok: ezt mutatja az egyik szemem. Mikor pedig tirátok gondolok, hogy ily szép gyermekekkel áldott meg az ég, akkor örülök: ezt mutatja a másik szemem.
- No, ha csak ez a baj, sose búsuljon édesapám! - vigasztalta Mihály. - Elmegyek én abba az országba, ahhoz az Ördöngös királyhoz!
Nem is teketóriázott, kiment az udvarra, hátát az eperfának vetette, dobbantott egyet a bal lábával, és az eperfáról kezébe pottyant egy ezüstkantár. Fogta Mihály a kantárt, megrázta, hát rögtön ott termett egy nyolclábú ezüsttáltos! Mihály felpattant a hátára, megsarkantyúzta, és egyenest Ördöngös király országa felé vágtatott. Egyetlenegy nap alatt ezer kilométernél is messzebb jutott, s ahogy így vágtattak, a táltos minden lábnyomából egy ezüstkatona, egy ezüstpuska és egy ezüstágyú ugrott elő. A katonák mind felsorakoztak Mihály után. Látta ezt Ördöngös király, o is sorba állította katonáit, és megindult velük Mihály elé. Mihály, mit tehetett volna mást, megtámadta Ördöngös király hadseregét. Szörnyű nagy háború kerekedett, Mihály katonái úgy szétverték Ördöngös király katonáit, hogy hírük-poruk sem maradt.
Mihály éppen fordult volna vissza, mint aki jól végezte dolgát, mikor álmélkodva látja, hogy több katona állja el az útját hazafelé mentében, mint amennyit szemközt szanaszét kergetett. "No, nem baj - gondolja -, nesztek csihi-puhi!" - s lett megint nagy háború. De csak hiába kaszabolták Mihály vitézei Ördöngös király katonáit, azok sehogy se fogytak! Csodálkozott Mihály, de a dolog nyitját nem találta. Míg így tépelődik, észrevesz egy ezüstrokkát s mellette egy öreg boszorkányt, aki - közben legyen mondva - nem volt más, mint Ördöngös király felesége. Hát, lássatok csudát! A rokkából az fonja ki szakadatlanul Ördöngös király katonáit!
- No, megállj! - mondta Mihály, s buzogányával olyat sózott a rokkára, hogy darabjai a boszorkányt is elpusztították.
Erre Ördöngös király katonái egy szálig elfogytak, s vége lett a háborúnak.
Megszólalt Mihály táltos lova:
- Most már hazamehetünk, kedves gazdám: befellegzett az ellenségnek!
Mihály szót fogadott a táltosának; el se ment Ördöngös királyhoz, hanem mint aki jól végezte dolgát, rögtön hazaindult.
- Adj’isten, kedves édesapám! - köszönt be. - Nyugodt lehet, mert egy szálig elpusztítottam Ördöngös király seregét!
- Jól van, édes fiam, derék fiú vagy - hálálkodott az apja -, már nem félek attól, hogy Ördöngös király rárohan az országomra!
Ettől fogva a királyi család jó ideig gond és baj nélkül élt.
Az öreg király egyszer magához hívatta három ikerfiát: Boldizsárt, Istvánt és Mihályt, és így szólt:
- Derék szép legények lettetek, édes fiaim! A csatában is vitézül megálljátok helyeteket. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy mindhárman megnősüljetek.
Azt felelte erre István az aranygyerek:
- Kedves édesapám, szórul szóra igaza van, de valamit még meg kell mondjunk! Mikor megszülettünk, mind a hárman egy-egy labdával jöttünk a világra. Mi azt a labdát el kell gurítsuk három irányba három ország felé, és azután bárkinél találjuk is meg a labdát, ha szegény, ha nyomorék, el kell vennünk feleségül!
Elszomorodik erre az öreg király, tépelődik, tanakodik magában, aztán így szól:
- Hát jól van, fiaim, ha ez a módja, hogy asszonyt szerezzetek, én meg nem tilthatom. Csak attól félek, ha elmentek, megint ki tudja, mily sokáig nem láthatunk benneteket!
Ez mégiscsak apjuk beleegyezése volt; ki-ki fogta hát a labdáját, és más-más irányba gurította. A labdák gurultak, gurultak, egyre messzebb s egymástól elfelé.
- No, most már elindulunk a feleségünkért, ki-ki a labdája nyomában - mondották a fiúk. Elköszöntek apjuktól, anyjuktól, egymástól, és ki-ki ment a maga labdája után.
Mihály, az ezüstfiú labdája Ördöngös király lányához gurult. A lány meglátta, felkapta, és szaladt vele apjához.
- Nézze csak, kedves édesapám, milyen labdát gurítottak nekem! Mit gondol, ki gurította? Az a királyfi, aki seregével szétszórta édesapám seregét. Mégis arra kérem, jó szívvel fogadja, mert a neve mellé azt is a labdába véste, hogy én leszek a felesége!
Dehogyis mert ellenkezni Ördöngös király! Már Mihály nevének hallatára is hidegrázást kapott, hisz o volt az egyetlen ember a világon, aki legyőzte a seregét.
István, az aranyfiú addig ment, mendegélt labdája nyomában, míg feljutott egy nagy hegy tetejére. Azonban hét évig kellett egyfolytában mennie. A hegytetőn egy barlangot talált, rajta aranyajtó, aranyablak. Leült megpihenni, mert bizony, mi tagadás, nagyon elfáradt. Alighogy a fejét lehajtotta, már el is aludt. Mikor már hét éve aludt, az aranyajtó kinyílt - mert közben legyen mondva, ez az ajtó minden hét évben egyszer nyílott ki -, s kilépett rajta egy öreg királyné; tiszta arany volt minden hajaszála. Meglátta Istvánt az ajtóban, visszafordult, és beszólt a lányának:
- Kedves lányom, az ajtó előtt alszik egy vitéz. De mintha csak téged látnálak: az is tiszta aranyból van!
Hogy megörült a királylány!
- Jaj, kedves édesanyám - mondta -, eredj ki gyorsan, vedd az öledbe, hozd be, mert az a vitéz már hét éve jár utánam!
Az öreg királyné kiment, felkapta Istvánt, bevitte, és ágyba fektette. István végre felébredt: körülnéz, s szeme-szája tátva marad a nagy csodálkozástól.
- Uramisten, hol vagyok én?! Vagy csak álmodom? - mondta.
- Dehogy álmodsz, szívem szép szerelme! - borult a nyakába az aranyhajú királylány. - Oly régen vártalak! Csakhogy végre megjöttél! Nézd: az aranylabdád is itt van.
Erre megölelték, megcsókolták egymást, mint akik egymásra találtak.
A harmadik ikerfiú, a gyémánt Boldizsár is elindult, s ment, mendegélt a labdája után. Már az Óperenciás-tengeren, de még az Üveghegyen is túl, még azon is túl járt, de útjában nemcsak hogy emberrel, még verébbel sem találkozott. Talán már hét esztendeje is barangolhatott, mikor betévedt egy gyémánterdőbe. Abban az erdőben olyan furcsán nőttek a fák, hogy minden ág hét ágba és minden hét fa egy fába fonódott. Csodálkozott is Boldizsár, mert ilyen furcsa erdőt még nem látott.
Az erdő közepén volt egy gyönyörű tisztás. A tisztás közepén megpillantott egy gyémántszobrot, olyan volt, mint egy gyönyörű lány, éppen csak meg nem szólalt. Köszön a királyfi a szoborlánynak, de az csak bámul rá, s nem szól semmit. Köszön újra, de a lány megint nem szól, csak a fejével biccent. Harmadszor is köszön neki, de a lány csak int a fejével.
Megmérgelődött Boldizsár, hogy még köszöntését sem fogadják, fogta buzogányát, s ráemelte a szoborra, de azután mégis meggondolta magát: hátha a szegény lány azért nem köszön neki, mert néma, vagy talán el van átkozva... Elköszönt hát a lánytól, és tovább-bandukolt. Alig ment egy puskalövésnyire, tizenkét ördöggel találkozott. Azt mondja az egyik ördög a társainak:
- Itt jön Árpád király legidősebb ikerfia, a gyémánt Boldizsár. Jókor jött! Megesszük vacsorára, éppen elég lesz nekünk!
Meghallja ezt Boldizsár, elönti a méreg, és elébük áll:
- Álljatok meg! Melyikőtök merte azt mondani, hogy megesztek, és elég leszek nektek vacsorára?
Úgy rájuk ijesztett bátor szavával, hogy az ördögök rémületükben rámutattak egy sánta ördögre, Luci Ferire.
- Te mondtad ezt, Luci Feri? - kérdezte Boldizsár.
Az tagadott. Boldizsár még jobban feldühödött, kardot rántott, kaszabolni kezdte a tizenkét ördögöt, de hiába aprította őket ízinkekre, megint csak ép, egész ördögök lettek. Így nem boldogul velük, gondolta, s kardját visszadugta a hüvelyébe.
Más módon próbált: teleszívta tüdejét levegővel, és rájuk fújt. A tizenkét ördög abban a szempillantásban egyetlen hatalmas terméskővé változott.
"Megint csak elhirtelenkedtem a dolgot - gondolta magában Boldizsár -, hiszen csak egyikük bűnös, aki azt mondta, hogy jó leszek nekik vacsorára. Ez így mégsem lesz jó." Visszaszívta hát leheletét, és a terméskő újra tizenkét ördöggé változott. Boldizsár ismét rájuk parancsolt:
- Melyikőtök mondta, hogy jó leszek vacsorára?! Megszeppentek az ördögök, s ismét a sánta Luci Ferire mutattak.
- Te voltál, gézengúz, bevallod-e már?
- Bevallom - szólt reszketve Luci Feri.
- Megbántad-e, amit mondtál?
- Jó, akkor nem bántalak. Hanem ide figyeljetek! - szólt az ördögökhöz. - Nálatok megszállhatok-e éjszakára?
Dehogyis mertek volna az ördögök nemet mondani! Örültek, hogy meghívhatják barlangjukba. Ott aludt Boldizsár egyhuzamban reggelig. Maguk az ördögök vigyáztak, hogy senki se háborgassa.
Reggel, mikor felébredt, eszébe jutott a kis ördög, gondolta, elviszi magával, hátha hasznát látja útközben.
- Ide figyelj, Luci Feri, eljössz-e velem? - szólította meg a barlang előtt.
Megijedt a kis sánta ördög.
- Jaj, Árpád király gyémántfia, Boldizsár! Ha meg akarsz ölni, inkább itt ölj meg! - könyörgött.
- Dehogy öllek meg! - nyugtatta meg ot Boldizsár. Csupán azt szeretném, ha útitársammá szegődnél.
Mit volt mit tennie? A nyomorult kis ördög elbúcsúzott a társaitól, és Boldizsárhoz szegődött. Most már ketten mentek tovább. Éjszakánként hol egy királynál, hol egy hercegnél, hol egy bárónál szálltak meg. Mindenütt szívesen adtak szállást, mert Boldizsár királyfi volt. Az ördög mindig mellette maradt, és úgy hozzászokott Boldizsárhoz, mint kutya a gazdájához. Boldizsár egy idő után mégis aggodalmas lett: hátha szállásadói nem veszik szívesen, hogy egy sánta ördögöt visz magával mindenüvé, csak nem szólnak.
Így szólt hát Luci Ferihez:
- Ide figyelj, Luci Feri! Mint ördög nem járhatsz tovább velem, mert az emberek nem örülhetnek annak, hogy házukba ördögöt viszek. Épp ezért egy negyedóra alatt olyan embert csinálok belőled, amilyen én vagyok. Megértetted?
- Már hogyne értettem volna meg, felséges gazdám! - szólt Luci Feri, örömében majd kiugorva a bőréből, olyan régóta szeretett volna ember lenni.
Boldizsár elvezette a kis ördögöt a gyémánterdő szélére, ahonnan elindultak, s rávágott a buzogányával. Mikor elterült, Boldizsár keresztet vetett rá. Luci Feri rögtön feltámadt, s így szólt:
- Olyan embert csináltál belőlem, amilyen magad is vagy, felséges gazdám! Most már arra kérlek, kereszteljél meg, hogy valami rendes nevem is legyen.
Boldizsár fogta Luci Ferit, a gyémánterdőben folydogáló patakhoz vezette, fejére locsolt egy marék vizet, majd bement az erdő közepébe, látott egy vadkost, megölte, belső részét kivette, és betette a kis ördögbe.
- Mostantól kezdve Kosfejű Barát a neved! - mondta.
A kis ördög olyan lett, mint a patyolat: királyfinak is nézhette volna az ember.
- Ide figyelj, Kosfejű Barát! - szólt Boldizsár. - Mostantól kezdve mint édestestvérek vándorolunk tovább egymás mellett, s jóban-rosszban kitartunk. Ezt a testvériséget azonban vérszerződéssel pecsételjük meg.
Erre megvágták egymás ujját, a kicsorduló vért megitták, és megesküdtek, hogy egymást soha el nem hagyják. Mentek, vándoroltak tovább. Egyszer csak két folyóhoz értek, éppen a torkolatuknál. Az egyik folyóban víz, a másikban tej folyt. Ott, ahol egymásba ömlött a két folyó, egy öregasszony állt, kezében egy vasgereblye, és gereblyézte a vizet. Nézi, nézi Boldizsár, furcsállotta is nagyon, mert soha ilyet még nem látott, odaszólt hát az öregasszonynak:
- Hát maga mit csinál itt, öreganyám?
- Én bizony már hét éve csinálom ezt, kedves fiam! Mert Jeges király megparancsolta, válasszam el a vizet a tejtől ezzel a vasgereblyével. De hiába gereblyézem, mindig összekeveredik a tej a vízzel, sehogy sem tudom szétválasztani. Addig pedig innen el nem mozdulhatok.
- Adjon hálát az Istennek, öreganyám, amiért engem idevezérelt!
Nekigyürkőzött Boldizsár, fogta a gereblyét, arra a helyre ment, ahol a víz és a tej összekeveredett, és egy csapásra elválasztotta őket egymástól.
Hálálkodott is az öregasszony, hogy így, kedves fiam, úgy, kedves fiam, már kezet is akart csókolni Boldizsárnak, hogy megszabadította, de az nem engedte.
- Sose hálálkodjék, kedves öreganyám! Inkább azt mondja meg: merre lakik az a kegyetlen Jeges király, aki magát ide állította, és kiféle-miféle ember az?
- Megmondom én neked, kedves fiam! Jeges király gonosz óriás, nincs messze ide a palotája, csak gyere utánam!
Elvezette Boldizsárt egy darabon, s nemsokára megmutatta, hol lakik Jeges király.
- Látod, fiam, ott azt a palotát? Ott lakik a kegyetlen Jeges király!
- Látom, kedves szülém, de ez még nem elég. Figyeljen jól, és el ne felejtse, amit mondok: ez itt az édesöcsém, úgy hívják, hogy Kosfejű Barát. Én most elmegyek Jeges királyhoz, hogy megbirkózzam vele; addig azonban Kosfejű Barátot itt hagyom magánál. Maradjanak együtt még akkor is, ha én hét évig vagy még annál is több ideig távol lennék. Ha törik, ha szakad, visszatérek, s majd elmondom, hol-merre jártam, mit csináltam, s azt is, mi lesz akkor a tennivaló.
Boldizsár elbúcsúzott az öregasszonytól meg Kosfejű Baráttól, és elindult Jeges király palotája felé. Jeges király éppen kint állt a kapujában, meglátta Boldizsárt, és ráförmedt szörnyu vicsorgással:
- Mégiscsak eljöttél hozzám, te, Árpád három ikerfia közül a leghitványabb?! Mikor még csak akkora voltál, mint egy kásaszem, már tudtam, hogy azért születtél, hogy engem elpusztíts! No de vesztedre jöttél, mert bőrödet innen nem viszed el!
- Ne pattogj, Jeges király - felelte Boldizsár -, mert ha te óriás vagy, tudd meg, én is óriás vagyok!
- Hallgass, te kutyafattya, mert betapasztom a szádat! - ordított Jeges király. - Nosza rajta, ha így feleselsz, lássuk, ki az erősebb!
Azzal megfogta Boldizsár vállát, s rángatni kezdte egy gödör felé a kapuja mellett, hogy bedobja, de Boldizsárt a helyéről egy hüvelyknyit sem tudta elmozdítani.
- Hagyjuk abba - mondta elkeseredve Jeges király.
- Gyere inkább utánam! - És elvezette Boldizsárt két magas kősziklához.
- Látod-e ezt a két kősziklát? - kérdezte ott.
- Látom.
- Akkor állj a két kőszikla közé, vesd neki a vállad az egyik kősziklának, és ha csak egy ujjnyit is elmozdítod akár a kezeddel, akár a válladdal, akkor elhiszem, hogy egyforma erősek vagyunk!
- Lehet - mondta Boldizsár Jeges királynak -, hogy erősebb vagyok nálad. De csak állj előbb te a két szikla közé, és mutasd meg, mekkora az erőd!
Jeges király erre a két kőszikla közé állt. Több se kellett Boldizsárnak! A két kősziklát két tenyerével egymáshoz nyomta oly erővel, hogy Jeges király feje úgy szétlottyant, mint a mezőn felejtett rohadt tök. Azzal rohant is be Boldizsár Jeges király palotájába, a vénasszonyt hajánál fogva kicibálta a gödörhöz, amelybe Jeges király be akarta dobni.
- Te átkozott banya - förmedt rá a gödörnél -, mondd meg, de rögtön, miféle gödör ez! Annyit már tudok, hogy a fiad szokta használni!
- Nem tudom - hebegte az öregasszony.
- Másodszor is kérdezlek: miféle gödör ez?
- Jaj, jaj, honnan tudhatnám?! - rimánkodott az öregasszony.
- Harmadszor is kérdem, boszorkánya: miféle gödör ez?
Az öregasszony akkor is csak azt mondta, hogy nem tudja.
Most már Boldizsár elvesztette béketűrését, fogta az öregasszonyt - egy életem, egy halálom -, s beugrott vele a gödörbe. Három évig gurultak, bukdácsoltak mindig lefelé, mire a fenekére értek. Hová értek, hová nem, el sem találnátok: Alsó-Indiába!
Járt már Boldizsár gyermekkorában is Alsó-Indiában, de ezen a helyen, ahol kikötöttek, még nem fordult meg. Körülnéz. Mindenütt sötétség. Megráncigálja a banya haját, úgy kérdezi tőle, hova jutottak, de attól kérdezhette! Itt sem volt hajlandó megmondani, miféle helyre jutottak. Mit volt mit tennie? Bal kezével markolta az öregasszony varkocsát, jobb kezével pedig tapogatózott.
"Nem jársz túl az eszemen!" - gondolta magában.
Amíg így tapogatózik, egyszer csak egy ajtóra bukkan. Ajtó volt bizony, csak éppen kilincs nélkül.
- Hol van erről a kilincs? - Keresgéli, keresgéli, míg végül rátapint egy gombra. Ahogy azt megnyomta, az ajtó magától kinyílt, és rögtön világosság támadt.
- Hej, te banya - mondta Boldizsár -, eddig is gondoltam, de most már bizonyos vagyok benne, hogy Alsó-Indiában vagyunk!
Az ajtó mellett a falban volt egy vaskarika, ehhez kötötte a vénasszonyt hajánál fogva, azután jobban körülnézett, s látta, hogy hét ajtó is van ott egy sorban, de egyen sincs kilincs, hanem csak gomb. Sorra megnyomta azokat a gombokat, s az ajtók mind kitárultak. Csak úgy káprázott a szeme a nagy tündökléstől, ragyogástól: mindegyik szobában halomnyi arany, ezüst, pénz és rúd formájában, de gyémánt és rubint is rekeszszámra! Boldizsár sejtette, hogy ezek a Jeges király kincsei.
A hetedik szobában azonban nem kincseket talált, hanem egy kígyót. Meghökkent, mi tagadás, majd kardot rántott, hogy lecsapja a kígyó fejét. De a kígyó megszólalt:
- Ne bánts engem, Boldizsár!
- Hát ez a kígyó beszél? - csodálkozott Boldizsár. És még a nevemet is tudja?
A kígyó ismét megszólalt:
- Jeges király anyját is lehoztad?
- Lehoztam - felelte Boldizsár.
- Ide figyelj, Boldizsár! - csúszott közelebb a kígyó. - Mondok én neked valamit, majd hasznát látod! Ha itt egy kicsivel továbbmész, ráakadsz egy nyolcadik ajtóra. Nyomd meg a gombját, kinyílik az is. Abban lesz egy leányzó fából kifaragva. Vidd oda Jeges király anyját, és parancsolj rá, hogy lépjen fel a pallóra, ölelje meg és csókolja meg azt a leányzót! Mihelyt ez megtörtént, gyere gyorsan vissza, mert lesz még hozzád egy-két szavam.
- Jól van - mondta Boldizsár. Visszament Jeges király anyjáért, eloldotta a vaskarikáról, elvezette a nyolcadik ajtóhoz, megnyomta az ajtó gombját, s mikor az ajtó kinyílt, azt mondta az öregasszonynak:
- Lépj fel erre a pallóra! Menj ahhoz a fából faragott lányhoz! Öleld meg és csókold meg, de ne mondasd kétszer magadnak.
Elindult az öregasszony, de alig lépett hármat, megbillent a palló, s a banya zsupsz, a mélybe zuhant! Boldizsár utána tekintett, hát a mélyben kardok meredeznek, hegyükkel felfelé!
Ez volt Jeges király csapdája, ahol áldozatait el szokta pusztítani. Mihelyt valaki a pallóról a mélybe zuhant, a kardok elkezdtek működni, és agyonszúrták-kaszabolták.
Az ám, de a kardok most meg sem mozdultak! Nézi, nézi Boldizsár, mi lehet az oka, hát látja, hogy a kardok úgy összevissza rozsdásodtak, hogy forgásukat semmi erő meg nem indíthatja. Az öregasszony közöttük sértetlen maradt; s mielőtt bármit is tehetett volna Boldizsár, bukfencet vetett, és vadkacsává változott. Egy-két szárnycsapás, kint volt a veremből, és meg sem állt a tengerig.
Most már mindegy - gondolta Boldizsár, és visszament a kígyóhoz.
- Beesett az öregasszony? - kérdezte a kígyó.
- Beesett - mondja Boldizsár -, de vadkacsává változott, és ügyesen kirepült a gödörből.
- No, nem baj - mondja a kígyó. - Tudod-e, hol vagy most?
- Tudom, Alsó-Indiában - felelte Boldizsár.
- Jól tudod, és most tedd meg, amire kérlek! Az ajtófélfánál, a falon van egy tőr; vedd le, szúrd meg az ujjadat, és cseppents a fejemre három csepp vért. Majd meglátod mindjárt, hová kerülünk innen!
- Várj, előbb összeszedek egy-két véka aranypénzt - mondta Boldizsár. - Jó lesz az még valamire!
Megtöltött két vékát aranypénzzel, azután levette a tőrt a falról, megszúrta vele az ujját, véréből cseppentett hármat a kígyó fejére, és - lássatok csudát - egy szempillantás alatt Felső-Indiába kerültek! Ott a kígyó megrázta magát, kibújt a bőréből, hát, uramfia, szépséges, aranyhajú lány lett belőle!
- Ugye, nem ismersz meg engem, Boldizsár királyfi? - mosolyog Boldizsárra.
Nézi, nézi Boldizsár, de nem ismeri meg.
- Amálika a nevem. Emlékszel, mikor a gyémánterdő közepén abban a szoborban egy aranyhajú lányt találtál?
- Hogyne emlékezném! - felelte Boldizsár.
- Nohát, az a lány én voltam!
- Hogy kerültél abba a szoborba? - kérdezte Boldizsár.
- Jeges király zárt oda.
- Miért?
- Mert nem mentem hozzá feleségül. Később kígyóvá varázsolt, édesanyámat pedig két folyó torkolatához állította; az egyikben víz, a másikban tej folyt, és megparancsolta neki, hogy az összefolyásnál a vizet a tejtől gereblyével válassza el. Már hét év óta ott van szegény.
Felragyogott Boldizsár arca!
- Dehogy van ott, kedves Amálika! Arra jártam, megláttam, megsajnáltam és megváltottam! Nincs neki semmi baja, otthon van már rég. Te is szépen hazamehetsz édesanyádhoz; öcsémet, a Kosfejű Barátot is a gondjaira bíztam. Mondd meg neki, várjon rám, akár ötven évig is! Én most nem mehetek veled, de mihelyt eljön az ideje, ott leszek! Itt van két véka arany, az egyiket neked adom, felezd meg édesanyáddal, a másik legyen Kosfejű Baráté, add oda neki.
Elköszönt hát Amálikától, és tovább vándorolt. Egyszer csak egy rettentő magas házhoz ért, kéménye az eget verte. Megállt Boldizsár a ház előtt, bekukucskált az ablakon, hát egy óriást lát a házban. Éppen eszik. Amilyen magas volt a ház, olyan magas volt a lakója is, feje a fellegeket súrolta.
"Ez nem lehet más, mint a Fellegember" - gondolta. Mi tagadás, bizony megijedt tőle Boldizsár.
"Ha bolond fejjel bemegyek hozzá, végem van. Itt csak csellel boldogulhatok. Na, majd túljárok az eszén!"
Bukfencet vetett, és léggyé változott. A kulcslyukon berepült a szobába, és rászállt az asztalra. A Fellegember addigra jól is lakott, levetkezett, és lefeküdt aludni. A légy csak ezt várta, bemászott a gatyaszárába, bukfencet vetett, s gyermekké változott, elkezdett sírni, mint már a csecsemők szokása.
A Fellegember csak csodálkozik, nem érti, mi történt. Ijedtében felhasította a gatyáját, hogy csak úgy gurult ki belőle a sivalkodó gyerek.
"No, ez a gyermek biztosan a légyből lett - gondolta -, de már mit csináljak? Felnevelem."
Tizenhét évig nevelte Fellegember a gyermeket. Mikor tizenhét esztendős lett, azt mondja neki:
- Fiam, tizenhét évig neveltelek. Most már nagylegény vagy, úgy illik, hogy nősülj meg. Majd én kerítek neked asszonyt.
Arra gondolt Fellegember, hogy ha a gyémánt királylány nem lehet az övé, legalább a fiáé legyen. Majd így folytatta:
- Amíg én odaleszek és visszajövök, húsz esztendő is eltelik, de te ne törődj vele, csak várj rám nyugodtan!
Ezután Fellegember elindult, mégpedig ahhoz a lányhoz, akihez Boldizsár királyfi gyémántlabdája gurult. Boldizsár pedig egyedül maradt a házban. Bemegy az istállóba, ott van a Fellegember táltosa. Meglátja Boldizsárt, s így szólt:
- Hallod-e te, Árpád gyémánt ikerfia, Boldizsár! Mikor te még oly kicsi voltál, mint egy kásaszem, már tudtam, te leszel a gazdám! Eddig nem szóltam hozzád; nem akartam, hogy Fellegember észrevegyen valamit! De most már, hogy elment, nyugodtan beszélgethetünk. Tudod-e, hová ment Fellegember? Ahhoz a gyönyörűséges lányhoz, akihez a te gyémántlabdád gurult. No, de sebaj! Felülsz a hátamra, elviszlek egy pinceajtóig. De csak úgy gyere velem, ha elég erőt érzel magadban ahhoz, hogy azt a csapóajtót el tudod dobni. Ha az ajtót eldobod, és bemész a pincébe, egy negyedóra alatt feleségednél leszel!
Boldizsár megköszönte a táltos tanácsát, és felült a hátára. A fehérhattyú-táltosló elvitte a pinceajtóhoz, s letette.
- Gondold meg még egyszer, kedves gazdám - figyelmeztette újra -, fel bírod-e emelni a vasajtót! Mert ha nem, rögvest halál fia vagy! Kilencvenkilenc óriás próbálkozott már, de mind itt hagyta a fogát!
- Kisebb gondom is nagyobb annál! - mondta Boldizsár, a kisujját beleakasztotta az ajtókarikába, felemelte az ajtót, és elhajította a világ végére. Aztán így szólt a táltosához:
- Most eredj haza, kis lovam! De mihelyt rád gondolok, itt legyél!
- Bárhonnan is hívsz, eljövök, kedves gazdám! - szólt a táltos, és hazabandukolt. Boldizsár pedig bement az ajtón. Éppen tizennyolcat lépett, mire egy másik ajtóhoz ért; be akart menni, de két katona útját állta.
- Hová-merre, vándor? - kérdezték a katonák.
- Megyek a felséges gyémánt királykisasszonyhoz - felelte Boldizsár.
- Oda bizony nem engedhetünk be senkit!
- No, ha nem, legalább annyit mondjatok meg a gyémánt királykisasszonynak, hogy a gyémánt királyfi keresi! - kérte őket Boldizsár.
- Akármilyen gyémánt királyfi is maga, nem engedhetjük be! Azért állított ide bennünket a gazdánk, hogy a gyémánt királykisasszonyhoz senkit be ne engedjünk!
A katonák gondolták, hogy Boldizsár valóban az, akinek mondja magát; végül elhatározták, megkérdik a gyémánt királykisasszonyt; s ha azt mondja beengedhetik, hadd menjen be hozzá.
Bement az egyik katona, és jelentette a királylánynak, hogy kint várakozik egy vitéz, aki Boldizsár gyémánt királyfinak mondja magát. A királylány már tudta, hogy ki az, s így szólt a katonához:
- Mondd meg neki, hogy bejöhet, ha hagyja, hogy bekössék zsebkendővel mind a két szemét!
A katona visszament a kapuhoz.
- Mit szólt a királylány? - kérdezte Boldizsár.
- Azt mondta, csak akkor engedhetem be, ha zsebkendővel beköti mind a két szemét.
- No, katona, hátra arc, és mondd a királykisasszonynak, hogy rendben van, én bekötöm mind a két szememet, de azt üzenem, hogy o is kösse be zsebkendőjével mind a két szemét!
A katona megvitte a királykisasszonynak Boldizsár üzenetét.
Ugye, most mindenki kíváncsi, hogy miért kellett mindkettőnek bekötni a szemét?
Megmondom: azért, mert mindketten gyémántból voltak, és féltek, hogy megvakulnak egymás szerelmétől.
Mikor bekötötték a szemüket, a királyfit bevezették a királylányhoz. Boldizsár illendően köszöntötte a királylányt, az fogadta a köszönést, és hellyel kínálta. Beszélgetni kezdtek. Mikor már egymás hangját, közelségét kezdték megszokni, kioldották zsebkendőjüket. Csak úgy káprázott a szemük egymás gyönyörűségétol! A királylány vacsorával kínálta meg Boldizsárt, vacsora után ágyat vetett neki. O pedig egy másik szobában feküdt le. Egyelőre arról, hogy miért is jött, Boldizsár egyetlen szót sem ejtett.
Egyszer csak, két hajnal közt egy hajnalban, megérkezett a gazda, vagyis maga Fellegember.
- Szerencsés jó reggelt, kedves Zsuzsikám!
- Jó reggelt - fogadta a gyémánt királykisasszony -, de csendesebben, mert vendégem van!
- Hát mért állítottam két fegyveres katonát az ajtóhoz? - pattogott Fellegember. - Ki az a vendég, hadd lássam!
- Ihol ni, itt fekszik az ágyban!
Odamegy Fellegember, és látja, hogy a nevelt fia fekszik az ágyban. Pedig azt gondolta, a Havasok Királya, akitől Zsuzsikát iderabolta.
- Kedves fiam, hát te mikor jöttél? - kérdezte örömében.
- Tegnap, kedves apám - felelte Boldizsár.
Fellegember ekkor így szólt a gyémánt királykisasszonyhoz:
- Kedves Zsuzsikám, én hét évig jártam hozzád, és idezártalak, de mától kezdve szabad vagy! Hadd vegyen a fiam feleségül, legalább a menyem leszel! Hozzámész-e a fiamhoz, kedves Zsuzsika?
- Örömest - felelte a gyémánt királykisasszony.
Boldizsár azonban hallgatott. Reggel felvette a papucsát, kiment az udvarra friss levegőt szívni. Az udvaron ténfergett Zsuzsikának egy százéves kopó kutyája. A kutya meglátta Boldizsárt, és így szólt:
- Jó, hogy kijöttél az udvarra, kedves gazdám! Nagyon fontos dolgot szeretnék neked mondani! Vigyázz magadra, mert egy kétszáz fejű sárkány már rég el akar téged pusztítani, s alig várja az alkalmat, hogy lecsapjon rád!
- Hol van az a sárkány? - kérdezte Boldizsár.
- Most éppen lent van a pincében, a boroshordók között bujkál, hogy észre ne vegyük.
Boldizsár fogta magát, lement a pincébe, megtalálta a hordók közt bujkáló sárkányt, kidobta az udvarra, és ott elkezdtek birkózni életre-halálra. Fellegember is meghallotta a nagy lármát, kijött az udvarra, s látja, hogy a fia birkózik a kétszáz fejű sárkánnyal, kihúzza a kardját, hogy rávágjon a sárkányra, de az megszólal:
- Ó, te Fellegember, nemhiába vagy te olyan magas, mert olyan bolond is vagy!
Csodálkozik Fellegember, miért mondja neki ezt a sárkány.
- Azért vagy bolond, mert el akarsz engem pusztítani, hogy megmentsd, akivel birkózom. Bezzeg ha tudnád, hogy ez nem más, mint esküdt ellenségednek, Árpád királynak Boldizsár fia: inkább nekem segítenél!
Fellegember úgy meghökkent, még a lélegzete is elállt.
- Csakugyan te vagy az? - kérdezte.
- Nem tagadom - felelte Boldizsár.
- Ejnye, már nem is tudom, hogy, hogy nem, de azt hittem, az én fiam vagy! Jó szívvel voltam hozzád tizenhét esztendeig, de te mégsem mondtad meg soha az igazat. Bántani nem foglak, de Zsuzsika, ha már az enyém nem lehetett, a tiéd sem lesz! Elviszem, és beledobom a tengerbe.
Erre Boldizsár, hogy megmentse Zsuzsikát, ráfújt, és Zsuzsika abban a pillanatban szoborrá változott. Fellegember felkapta a szobrot, táltos lovára pattant, egyet ugratott, és máris a tenger partján voltak. Boldizsár sem volt rest, rágondolt fehérhattyú-táltoslovára, az abban a szempillantásban nála termett, Boldizsár a nyeregbe vetette magát, és uzsgyi, utánuk!
Egykettőre utolérte.
- Kiállsz velem viadalra, Fellegember?
- Kiállok!
Kardot rántottak, összecsaptak, sokáig küzdöttek, de végül Boldizsár akkorát sújtott Fellegemberre, hogy bezuhant a tengerbe.
- No, most megkaptad, amit Zsuzsikának szántál! - mondta dolga végezetten Boldizsár. Aztán ráfújt a szoborra, és Zsuzsika megelevenedett. Boldizsár felült hattyúfehér lovára, Zsuzsika pedig Fellegember táltosára, és most már szép lassan ügettek hazafelé. Mikor hazaértek, elbeszélték egymásnak életüket, és így tudták meg, kicsodák és micsodák.
Otthon Boldizsár a gyémántlabdát visszakérte Zsuzsikától.
- Ugyan miért kéred vissza a gyémántlabdát, szívem szép szerelme? - kérdezte Zsuzsika.
- Azért, mert mikor én neked a gyémántlabdát gurítottam, még nem tudtam, hogy neked két szeretőd is volt: a Fellegember és a Havasok Királya! A Havasok Királyát még megbocsátanám, de azt sehogy sem tudom, hogy szóba álltál a Fellegemberrel, aki csak félig volt ember, félig pedig sárkány!
Zsuzsika nem tehetett mást, oda kellett adnia a gyémántlabdát; Boldizsár a tarisznyájába tette, otthagyta Zsuzsikát, és elballagott.
"Megállj, Havasok Királya - gondolta -, most veled is leszámolok!"
Éppen azon tanakodott magában, hol találhatja meg ellenfelét, amikor, hogy, hogy nem, eszébe jutott Kosfejű Barát. Fogta magát, bukfencet vetett, és szakasztott olyan lett, mint fogadott öccse, Kosfejű Barát; még a ruhája is annyira rongyos lett az átváltozás után, hogy a térde s hátulja is kilátszott.
Így ment, mendegélt tovább, míg egyszer csak beért egy erdőbe. Most már remélte, hogy jó helyre került, mert sejtette, hogy idejár vadászni Zsuzsika másik szeretője, a Havasok Királya. S csakugyan, alig ment beljebb egy kőhajításnyira az erdőben, szembetalálkozott a Havasok Királyával.
- Hol jársz itt errefelé, kedves öcsém, miféle-kiféle vagy? - szólította meg a király.
- Szegény vándorlegény vagyok, szeretnék beszegődni valahová béresnek. Hát maga, kedves bácsi, mit csinál az erdőben?
- Kedves fiam, én a Havasok Királya vagyok! Az erdőt járom, és hogy miért, annak nagy oka van. Nézz csak fel az égre! Látod odafent azt a fekete foltot?
- Látom.
- No, hát az egy barlang bejárata. Abban a barlangban lakik az én legnagyobb ellenségem. Megkeseríti egész életemet: a harmincnyolc fejű sárkány! Hét éve járom az erdőt, hogy lelőjem a sárkányt, mert csak innen lehet odalőni, de még sohasem bírtam eltalálni. Fiam, próbáltál-e te valaha is lőni, célozni?
- Próbáltam - hazudott Boldizsár -, mikor még édesapám élt, elég sokat, de mióta meghalt, még verébre sem lőttem.
- Fiam, itt van ez a kétcsövű puska! Lőj bele abba a barlangba, hátha neked sikerül eltalálni a harmincnyolc fejű sárkányt!
Boldizsár fogta a puskát, és így szólt a Havasok Királyához:
- Jól van, felséges királyom, de álljon félrébb, mert ha a sárkányt eltalálom, még a maga fejére talál zuhanni!
Boldizsár célzott, elcsattantotta a ravaszt, s alighogy eldörrent a puska, a harmincnyolc fejű sárkány úgy suppant a lábuk elé, mint egy homokzsák. A Havasok Királya megveregette Boldizsár vállát.
- Derék fiú vagy! Látod, én király vagyok, mégsem tudtam lelőni. Mi tagadás, ügyesebb vagy, mint én. Látom, szegény legény vagy; jutalmul a mai naptól fogva házamba fogadlak, gyere velem!
Boldizsár megköszönte, s elindult a király nyomában. Ugyan hová mentek? Nem máshoz, mint Zsuzsikához. Bekopogtak. Bementek.
- Foglaljon helyet! - kínálja kedvesen Zsuzsika a Havasok Királyát, s az mindjárt a királylány mellé ült. Boldizsár pedig egy sarokba húzódott. Kosfejű Barát képében és a rongyos ruhában Zsuzsika persze nem ismert rá. Csak üldögéltek, nem nagyon beszélgettek, mert Zsuzsika kedvetlen volt. Aztán gondolt egyet, leült a zongorához, és elkezdett játszani, de közben eleredt a könnye. Megkérdezi a Havasok Királya:
- Miért sírsz, szépséges Zsuzsika?
- Sírok bizony, hogyne sírnék, siratom az én szerelmetes uramat!
- Hát mikor mentél férjhez és kihez? - álmélkodik a Havasok Királya.
Zsuzsika bánatosan mondotta el, hogy Árpád ikerfiai közül a gyémánt királyfihoz, Boldizsárhoz ment férjhez, de az elhagyta őt, s azóta se híre, se hamva.
- Ejnye, ezért egy könnyet sem érdemes ejteni! - mondta a Havasok Királya. - Itt vagyok én, elveszlek feleségül! Vagyok én mindig olyan ember, mint az a taknyádi gyémánt királyfi.
Azt mondja erre Zsuzsika:
- Nem szeretném megsérteni kendet, de máshoz sohasem megyek feleségül!
Azzal felkelt a zongorától; helyébe a Havasok Királya ült, o kezdett el zongorázni. Neki is csak úgy pergett a könny a szeméből. Most már Zsuzsika kérdezte meg, miért sír.
- Nagy örömömben! - felelte a Havasok Királya.
- Miféle örömében? - csodálkozott Zsuzsika.
- Látod, Zsuzsika, azt a szegény fiút ott a sarokban? Kiváló vadász ez a fiú, ez agyon fogja lőni nekem a nagy vadkost, s ha az elpusztult, te az enyém leszel!
- Ha agyonlövi is ez a rongyos fiú a nagy vadkost, akkor sem leszek a maga felesége! - így Zsuzsika.
Tudni kell a történethez, hogy Zsuzsika apját, anyját és testvéreit már régebben elátkozták, s elevenen a nagy vadkos szarvába zárták. Zsuzsika már akkor kihirdette harmincnyolc megyében, hogy aki a nagy vadkost elpusztítja, annak lesz a felesége. Sokan pályáztak Zsuzsika kezére, de a vadkost senki sem tudta lelőni. A Havasok Királya is hiába próbálkozott...
No, a Havasok Királya most abbahagyta a zongorázást, s így szólt Boldizsárhoz:
- Gyere, kis öcsém, zongorázz te is, ha tudsz!
Boldizsár a Kosfejű Barát képében a zongorához ült, és o is játszott. És ot is utolérte a sírás. Zsuzsika megkérdi:
- Miért sírsz, te szegény legény?
- Én is siratom a testvéreimet.
- Hát neked kik a testvéreid?
- Nekem Árpád király három ikerfia.
- Hát te ki vagy?
- Én a Kosfejű Barát vagyok.
- Hát te volnál az? - kérdezi Zsuzsika. - Árpád egyik ikerfia, gyémánt Boldizsár csak nemrég mondta, hogy öccse neki a Kosfejű Barát. Ha te vagy az csakugyan, nálam maradsz örökre! Ha már Boldizsár elhagyott, akkor legalább az öccse legyen a vigasztalóm!
Szomorúan hallgatta ezt a Havasok Királya. Felkelt, és se szó, se beszéd, otthagyta őket.
- Megmondaná-e, kedves sógorasszony, mért hagyta itt szó nélkül a király? - kérdi a Kosfeju Barát, mihelyt az kitette a lábát.
- Jaj, fiam, hosszú lenne azt elmondani! - sóhajtott Zsuzsika.
- Sose búsuljon, visszajön az még magához! - vigasztalta a Kosfejű Barát.
Nemsokára vacsorához ültek, vacsora után nagyot ásított a vendég.
- Álmos vagyok, szeretnék lefeküdni - mondta.
- Jól van - felelte Zsuzsika -, tiszta gyémántos ágyat vetek!
- Jaj, ne! Én abba bele nem fekszem! - könyörgött Boldizsár, mert hisz o volt a vendég. - Inkább az istállóba megyek, elhálok én ott a szalmán is!
- Aludj csak, kedves sógor, itt, a gyémántos ágyban! - kérlelte Zsuzsika.
- Ilyen piszkosan, rongyosan oda nem fekszem - tiltakozott a vendég.
Zsuzsika végül is engedett, és bevezette a Kosfejűt a negyedik szobába, ahol nem volt gyémántágy, s jó éjszakát kívánt neki. Ahogy elköszönt tőle, a szemébe csillant Boldizsár gyémántszeméből egy sugár, és Zsuzsika ebből rögtön felismerte, hogy ő a férje. Észrevette ezt Boldizsár is, de miért, miért nem, tovább is titkolni akarta Zsuzsika előtt. Zsuzsika kiment, és örömében egész reggelig zongorázott. Bezzeg most már nem sírt, hanem nevetett a zongora mellett.
- Szerencsés jó reggelt, szívem szép szerelme, Boldizsár királyfi! - köszöntötte reggel Zsuzsika Boldizsárt.
- Ugyan, sógorasszony, ne bolondozzék, nem vagyok én Boldizsár királyfi, hanem csak Kosfejű Barát.
- Te ne bolondozzál! Ismerem a tudományod. Avagy kinek csillanhat úgy a szeme, ahogy az én kedves férjemé csillant e pillanatban is?!
Addig-addig, míg végül beismerte Boldizsár is:
- Igazad van, én vagyok a gyémánt Boldizsár királyfi! Most menj ki egy pillanatra, aztán gyere vissza.
Amíg Zsuzsika kint volt, bukfencet vetett, és ismét Boldizsár lett belőle.
- Most már jöhetsz - szólt ki Zsuzsikának. - Elmondom, miért "bolondoztam" így veled! Sok-sok próbát kiállottam, tűznek-víznek nekimentem, gyakran az életemet kockáztattam érted. És közben megtudtam, hogy a Havasok Királya és a Fellegember szeretője voltál. Ezért nem kellettél! De azután meggyőződtem hűségedről, látom, hogy szeretsz! Megbocsátok hát neked. De ha még egyszer hűtlenségen kaplak, miszlikbe aprítalak, hogy senki sem szedi össze porcikáidat!
- Hogy tennék ilyet, kedves uram?! Eddig sem tettem semmi rosszat, amiért haragudhatnál rám, s ha tettem, csak azért, hogy egy kicsit féltékenykedj reám!
No, jó. Így ügyesen elvarrta az elvarrnivalót, vagyis békességet szerzett köztük. Azután előhozta újra apja, anyja, testvérei szomorú sorsát.
- Bizony, ezt a nagy vadkost agyon kellene lőni valahogy - mondta.
Boldizsár megígérte. Csak rágondolt a vadkosra, s az rögtön előttük termett.
- Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte. - Szerencsém, hogy nem lőttél rám, mert egyetlen golyódtól is elpusztultam volna! Te azonban nem lőttél rám, hanem csak magadhoz hívtál. Mit parancsolsz hát?
- Azt, hogy engedd ki a szarvadból azokat, akiket odaátkoztak!
- Jól van, csak csavard le a bal szarvamat! - mondta a vadkos.
Boldizsár lecsavarta. Hát csakugyan, sértetlenül benne voltak Zsuzsika apja, anyja, testvérei! Mikor meglátták Zsuzsikát, mindjárt a nyakába borultak.
Ezután Zsuzsika elmondta, hogy ismerkedett meg Boldizsárral, és hogy őkelme kicsoda és micsoda. Hát persze hogy az apja boldogan beleegyezett házasságukba. Boldizsár máris ölelte-csókolta volna örömében, de Zsuzsika félreugrott.
- Addig nem vagyok a feleséged - mondta -, míg hétszer egymás után meg nem esküszöl velem a templomban!
- Jól van, megteszem a kedvedért - felelte Boldizsár -, csakhogy ebben a megyében nincs templom! Hová menjünk hát esküdni?
- Gyerünk a Fekete város Fekete templomába - javasolta Zsuzsika.
Felültek Boldizsár lovára, és elmentek a Fekete városba. Hát az vajmi különös város volt! Emberek nem laktak benne, hanem csupa ördögök! Észrevették az ördögök, milyen szép lány ül a táltos hátán, körülfogták Boldizsárt, hogy elvegyék tőle.
Boldizsár látta, hogy baj van; nem tehetett mást, ráfújt Zsuzsikára, hogy azonnal fejkendővé változott; a kendőt rákötötte a derekára, hogy majd így jusson be a templomba. Az ördögök főnöke azonban észrevette, mit csinál Boldizsár. Odalépett hozzá, megrántotta a kendőt, s az kétfelé szakadt: fele az ördögé lett, fele Boldizsáré maradt. Boldizsár mégis bement a templomba, ráfújt a fél fejkendőre, de az csak fejkendő maradt.
Szörnyen elkeseredett erre Boldizsár, mérgében összezúzta a templom berendezését, és mint aki jól végezte dolgát, felült táltosára, és hazaszáguldott apósához.
- No, szerencsésen jártatok-e, kedves fiam? - kérdezték otthon.
- Inkább szerencsétlenül, kedves szüleim - mondta Boldizsár -, mert feleségemet elvitték az ördögök, s nem tudom, hogy lehetne tőlük visszaszerezni.
- Remélem - mondta az apósa -, hogy három táltos csikóm megmondja, hol van az az ördög, aki a feleségedet elrabolta.
- Hozzátok ide nekem a három táltos csikót! - parancsolta.
- Mindent kérhet tőlünk, kedves kisebbik gazdánk - mondták a béresek -, csak ezt az egyet nem! Mert a három táltos csikó már három éve elpusztult, s a dudvában szerteszét porlik a csontjuk.
- Hányjátok szét a dudvát - parancsolta Boldizsár -, szedjétek össze a három csikó minden porcikáját, és hozzátok ide!
A béresek elmentek, összeszedték és Boldizsár elé rakták a három csikó minden egyes csontját. Boldizsár a csontokra fújt, s lássatok csudát, egyszeriben felugrott a három csikó teljes épségben!
- Mit parancsolsz, kedves gazdánk? - kérdezték.
- Mondjátok meg, de rögvest: melyik ördögnél van ennek a kendőnek a másik fele, és hol van az az ördög? - kérdezte Boldizsár.
- Mi nem tudjuk, de az Ezermétermázsás Ember biztosan meg tudja mondani.
- Vigyetek hát tüstént az Ezermétermázsás Emberhez! - parancsolta Boldizsár.
A csikók elvitték. Az Ezermétermázsás éppen a tornácon ült. Boldizsár megkérdezte, nem tudná-e megmondani, melyik ördögnél van a felesége, és merre van az az ördög.
- Jó, hogy hozzám jöttél, fiam - felelte az Ezermétermázsás -, mert ezt senki más nem tudná megmondani ezen a világon! Eredj le a pincémbe. Amíg te lent leszel, én a kulcslyukon tartom az ujjam, hogy az ördög ne tudjon kijönni.
Boldizsár lement a pincébe, elfogta az ördögöt, elvette tőle a fél kendőt, ráfújt az ördögre, abból rögtön terméskő lett, azután összeillesztette a két fél kendőt, arra is ráfújt, mire épségben előtte termett Zsuzsika!
Boldizsár örömében ismét meg akarta ölelni, de az most sem hagyta magát.
- Nem lehetünk egymáséi, szívem szép szerelme, amíg legalább egyszer meg nem esküszünk egymással!
- Örömest, csakhogy a Fekete templomot mérgemben összezúztam! - vallotta be Boldizsár.
- Akkor gyerünk a Fehér város Fehér templomába!
- Ha mindenképpen akarod... - egyezett bele Boldizsár.
Mihelyt odaértek, hirtelen nagy zúgás keletkezett, s a levegőből leereszkedett egy harmincnyolc fejű sárkány. Felkapta Zsuzsikát, és elrepült vele.
Boldizsár nagy szomorúan ballagott haza. Ki mástól érdeklődhetett volna felesége után, mint az Ezermétermázsás Embertől? Az sem tudott semmit. De volt egy tizenkét lábú táltos lova.
- Ennek segítségével majd elhozod a feleségedet a sárkánytól - mondta.
Kivezette a táltost az istállóból; amikor az meglátta Boldizsárt, így szólt:
- Tudom, hova indulnál, kedves gazdám! A feleségedért! Azt is megmondom, hol van: az égben, egy barlangban. De ne csüggedj, csak ülj fel a hátamra, kapaszkodj jó erősen a sörényembe, és vigyázz, hogy a szél le ne sodorjon, mert sebesebben vágtatunk a legvadabb szélviharnál!
Boldizsár felpattant a táltosra, sörényét jól megragadta, s a táltossal egyenesen az égbe ugratott, ahhoz a barlanghoz, ahol a sárkány rabságában sínylődött Zsuzsika. Meglátta Boldizsár a sárkányt, kardot rántott, és - egy életem, egy halálom, gondolta, most leszámolok vele!
S a sárkány hiába csapkodott, vagdalkozott, Boldizsár összevissza aprította s otthagyta. Zsuzsikát aztán maga mellé ültette a táltosra, és egyenest a Fehér város Fehér templomába száguldott vele, ahol most már mi sem állott esküvőjük útjába. Így lett Zsuzsika Boldizsár hites felesége!
Néhány nappal az esküvő után Boldizsár elment a Kosfejű Baráthoz, aki hűségesen várt rá ott, ahol hagyta volt. Élt még az aranyhajú Amálika meg az öregasszony is. Volt miből élniük, a véka aranypénzhez nemigen nyúltak. A Kosfejű Barát és Amálika bevallották Boldizsárnak, hogy ők bizony megszerették egymást; Boldizsár persze beleegyezett házasságukba. Csaptak is nagy lakodalmat!
Azután Boldizsár Zsuzsikával együtt felkerekedett, hogy meglátogassa szüleit. Betértek útközben a testvéreihez. Mihály és István régóta attól félt már, hogy öccsük sohasem tér vissza, talán elpusztult valahol. Annál nagyobb volt most az örömük, mikor Boldizsárt és gyönyörű feleségét, Zsuzsikát meglátták! Összevissza csókolták mindkettőjüket. A sógorasszonyok is összecsókolóztak. Azután ki-ki hazaindult.
Otthon az öreg Árpád király és a felesége határtalan örömmel fogadták őket, és három ikergyermeküknek olyan lakodalmat csaptak, amilyen még nem volt, mióta világ a világ.
Még ma is boldogan élnek valamennyien, szép egyetértésben, ha meg nem haltak.
További cikkek
Cigány átok - az évezredes, rettegett titok
Zöld Marci, Erős Zóga
Árpád király három ikerfia
A vaserejű Móga
Betyár volt-e Cigány Jóska?
Összes cikk megtekintése
 
   
 
Figyelmébe ajánljuk
Makai István köszöntője
Caramel: Együtt
II. Roma-magyar véradó nap
Roma-magyar közös ebéd
Egy közös asztal mellett elfogyasztott ebédre és egy jóízű beszélgetésre szeretnénk meghívni Önt. Egy asztalnál ülve könnyebben megérthetjük és megismerhetjük egymást…
Hm... Ez érdekel!
A közoktatásról
Úgy véljük, a romákat érintő súlyos előítéletek és a hazai cigányságot sújtó hátrányok csökkentéséhez, megszüntetéséhez az oktatás és képzés jelenti az egyik legfontosabb esélyteremtési, esélykiegyenlítési lehetőséget…
Hm... Ez érdekel!
 
             
Webmesterünk a közös jövő!
Címünk: 1073 Budapest, Barcsay u. 11. Tel.: (06-1) 789-0517 Fax: (06-1) 789-0518
E-mail címünk: info@rptinfo.hu
 
English