A magyarországi romáknak nyelvi és történeti szempontból, valamint önmaguk meghatározása szerint hat nagy csoportja különböztethető meg. A hat csoport közül három, a magyarcigányok, az oláhcigányok és a beások nagyobb létszámban élnek Magyarországon, míg három kisebb csoport, a kárpáti cigányok, a szintók és a román cigányok csupán néhány száz, illetve egy-két ezer tagot számlálnak.
|
A romungrók: a magyarcigányok és a kárpáti cigányok
A Kárpát-medence legrégebbi cigány népcsoportjai. Két alcsoportjuk a magyarcigányok és a kárpáti cigányok. A magyarcigányok csoportjába tartozik a magyarországi romák többsége, kb. kétharmada. A magyarcigányok magyar anyanyelvűek, bár vannak közöttük, akik őseik nyelvét is beszélik. Csoportjuk a kárpáti cigányoktól, a hagyományos magyarországi cigányoktól (roma nyelvű romungrók) származik. A magyarcigányok jellemző hagyományos mestersége a cigányzenekarokban való zenélés („muzsikus cigányok”). A másik jellemző hagyományos foglalkozásuk a régiség-, ékszer- és használtcikk-kereskedelem (például régiségüzletek). A magyarcigányság a 18. században alakult ki, amikor a romungrókat Mária Terézia igyekezett erőteljes törvényi szabályozással letelepíteni - részleges sikerrel. A romungrók többsége áttért a magyar nyelv használatára, azonban eredeti nyelvük számos szavát megőrizték, ami hatással volt a magyarokra is. A magyarcigányok ma Magyarország szinte minden jelentősebb településén élnek, jórészt integrálódva a magyar társadalomba. A Kárpát-medence több más magyarlakta vidékén (Szlovákia, Székelyföld) is laknak.
A kárpáti cigányok vagy roma nyelvű romungrók, ősi nevükön paibánók, a legrégebben Magyarországon élő hagyományos roma csoport, őseik a 15. században érkeztek. A mai kárpáti cigányok a régi magyarországi romáknak attól a részétől származnak, akik megőrizték a roma nyelvet. A másik részük a 18. században a magyar nyelvre tért át (magyarcigányok). A kárpáti cigányok önmagukra a romungrók („magyar romák”) megnevezést használják. A kárpáti cigányok nagyobb hányada ma Szlovákia és Csehország, valamint a délszláv országok területén él. Magyarországon csak néhány közösségük található Nógrád megyében, Budapest környékén (Piliscsaba, Csobánka) és a Dunántúl egyes településein. Hagyományos mesterségük szerint főleg muzsikusok, szegkovácsok és vályogvetők voltak. A „kárpáti cigányok” nevet a 19. század végén kezdték használni a nyelvészek először csak a felvidéki romungrókra, így különböztetve meg őket a dunántúli és délvidéki romungróktól.
Az oláhcigányok
Az oláhcigányok a XIX. században érkeztek hazánkba, és tíz-tizenkét egymástól kulturálisan és nyelvjárásváltozat szerint is elkülönülő csoportjuk van. Ilyenek például a lovárik vagy a csurárik. Ezek a csoportok hagyományosan egy-egy mesterség művelőit is jelentették: a lovárik lókereskedelemmel foglalkoztak, a csurárik pedig rostakészítők voltak. Az "oláhcigány" kifejezés inkább a történeti és nyelvi rokonság alapján használt összefoglaló név, ugyanis ezek a roma csoportok Havasalföld román ("oláh") fejedelemsége irányából érkeztek Magyarországra a 19. században, és a roma nyelv különböző oláhcigány nyelvjárásait beszélik. Oláhcigányok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Dél-Alföldön, a Duna-Tisza közén, illetve a Dunántúlon Győr-Moson-Sopron megyében élnek.
A szintók
A szintók mind kulturálisan, mind nyelvi szempontból is nagyon közel állnak a kárpáti cigányokhoz. A szinti nyelvjárást beszélik, amely a cigány nyelv kárpáti cigány dialektusának egy változata. A romungró nyelvjárástól abban különbözik, hogy számos német eredetű szót és németes nyelvtani elemet használ. A csoport tagjai önmagukat szintónak (sinto) vagy szintó romának (sinto rom) nevezik. A szintók általában ideiglenesen fordulnak meg Magyarországon, mint vándorcirkuszosok, valójában ugyanis egyes nyugat-európai országok (például Németország, Olaszország) állampolgárai. Lakhelyüket elsősorban a lakókocsik jelentik, amelyekben utaznak. Egy kisebb csoportjuk a II. világháború után megtelepült Magyarországon. Ők körhintás, céllövöldés mutatványosokként járják az országot.
A beások
A beások a XX. század elején vándoroltak be, anyanyelvük egy archaikus román dialektus. Önmagukat beásnak vagy cigánynak nevezik, a roma megjelölést általában kifejezetten elutasítják. Fő foglalkozásuk a famegmunkálás (fakanál, teknő stb. készítése) volt. A hagyományos mesterségek kiszorulása óta többnyire mezőgazdasági segédmunkások lettek, illetve a férfiak jellemzően az építőiparban dolgoznak.
A román cigányok
A magyarországi román cigányok kis lélekszámú csoport, akik a román határ mentén, néhány románok lakta faluban (például Méhkerék) élnek. Anyanyelvük a román köznyelv (szemben a beások archaikus nyelvjárásával). Rajtuk kívül gyakran jönnek át román cigányok Romániából is Magyarországra. Közülük kerülnek ki a magyarországi városokban kolduló roma asszonyok és gyerekek; a férfiak különböző portékákkal próbálnak házalni. Önmagukat általában románoknak mondják.
A Gábor-cigányok
A Gábor-cigányok, más néven kalapos gáborok Erdély szerte élnek, de megtalálhatóak a Nyárád menti falvakban is. Elnevezésüket állítólag Bethlen Gábor fejedelmünktől kapták. Ismertetőjegyeik a férfiaknál a széles karimájú fekete kalap és hatalmas bajusz, a nőknél pedig a földig érő, színes, rakott szoknya, két copfba fonott haj, szalaggal. Egyaránt beszélnek magyarul, románul és cigányul is. Hagyományaikat hűen őrzik, házasságot is csak Gábor-cigánnyal kötnek. Általában jómódban élnek, jellegzetes foglalkozásuk a tetőfedés és egyéb bádogos munkák, napjainkban inkább kereskedelemmel foglalkoznak. Sokat utaznak, azonban a jelentős társadalmi eseményekre hazatérnek. Vallásukat tekintve, többségben adventisták.
forrás: wikipedia.hu
|
